A Bring Me the Horizon egy hörgős-visítós, epilepsziás rohamot kapó dobolós, egész gonosz, fejrázós banda. Olyanokat illik rá mondani, hogy deathcore meg metalcore. Itt az első videó, ami a kezem ügyébe akadt, csak hogy lássátok, hogy tényleg gonszak. Mint olyan, hajlamosak vagyunk abba a sztereotípiába esni, hogy a metálfejek nem szeressék az elektronikusos zenét (pedig számos metalcore banda él egész sok samplerrel, meg hasonlókkal, de ebbe most ne menjünk bele). Így aztán mindig öröm, amikor ezt a sztereotípiát meghazudtoló remixalbumok látnak napvilágot. Pláne, mivel ennek hála megszületett az alábbi gyöngyszem. A metál és dubstep lelketlen gyerekeke ez a szám, olyan ortó wobblerekkel, amiktől belső vérzést kaptok.
Bring Me the Horizon – Sleep With Your Eyes Closed (Tek-One remix)
Mondjuk, a 14 track legtöbbje nem valami jellegzetes, de sebaj, egy remek szám van rajta, így én boldog vagyok. Még talán a Death Breath (Toxic Avenger remix) emelkedett ki a többi közül és a The Comedown (Robotsonics remix), meg még 1-2, aminek a nevét már elfelejtettem, de ők egész más jellegűek. Simán rázná tovább mindenki a fenekét, ha mondjuk Ludmilla egy breakbeat szett közepén letólná őket, ami -félreértés ne essék- nem von le az értékükből, sőt. Viszont, a bejútúbolt remixben az a csodálatos, hogy egy szélsőséges zenei stílus egyik számát átültették egy egész más zenei stílusba úgy, hogy abban is ugyanúgy szélsőséges maradt, míg a többi esetben durva számokból emészthető mixeket kaptunk, pedig a Bring Me the Horizonos arcok nem hiszem, hogy a könnyű befogadhatóságra törekednének. Ettől függetlenül egy hallgatást mindenképp megér.
Épp azon gondolkoztam, hogy mi legyen a következő bejegyzés, amikor megláttam, hogy Nash kollega egy Tipper klipet linkelt. Dave Tipper zenéje nehezen kategorizálható, a trip hopos lazulástól az idm-en keresztül a keményebb elektronikus cuccokig mindenfélével kísérletezett, úgyhogy érdemes több albumába belehallgatni. A Wobble Factort és a Tip Hopot különösképp ajánlom. Általános jellemzőként talán annyi, hogy ő is szeret irgalmatlan basszusokkal operálni, ami nálam instant win. A Bit Hop videója pedig akár egy Aphex Twin számhoz is készülhetett volna. Csavarjátok fel a basszust és hallgassátok:
A live drum’n'bass koncertek mindig hatalmasak szoktak lenni. Elég, ha csak Roni Size vagy Laurent Garnier fellépéseire gondolunk, ahol az elektronikát élő hangszerekkel kiegészítve mindig sikerül eszetlen hangulatot elérni. Ám a hétfői Jojo Mayer’s Nerve még náluk is keményebbnek ígérkezik, hiszen ez teljesen élő. A hangszerek nem csak kiegészítők, hanem a kizárólagos eszközei a zene készítésének. Zene alatt pedig drum’n'basst, breakbeatet, 2-stepet, dubot, junglet és hasonlókat értek. Jojo Mayer dobol, beszáll mellé egy gitáros, egy arc a mikrofon mögött és egy a keverő mögött, hogy egy tök élő, improvizált dárenbézbulit tóljanak nekünk. Vélhetően le fog esni az állunk rendesen.
Jojo Mayer’s Nerve
A koncert után sem kell majd hazacammogni, hiszen reggelig Cadik, majd c0p fogja a zenét szolgáltatni.
Ha pedig pestiek vagytok és most dünnyögtök, ne tegyétek, 22-én kedden az A38-on is fel fognak lépni, amire a kultblogra kattintva még jegyet is nyerhettek! Valamint a kultblogon a kicsit bővebb leírás mellett még jútúbokat is találtok, szóval katt.
Hatalmas nyári zombulásom közepette szükség van a megfelelő aláfestőzenére, ami visszaránt néha a valóságba és ellát annyi energiával, hogy ne csak tőmondatokra fussa. Nagyjából két mix pörgött az utóbbi napokban sokat. Az egyik Beatman & Ludmilla legújabbja, ami The Rules névre hallgat és hozza a tőlük megszokott színvonalat. Iszonyatosan húz, végig változatos és energikus, reggelente jobban felpörgök tőle, mint az első kávétól. A másik pedig kicsit morcosabb, a San Diego Dubstep legutóbbi podcastja, amit The P Man szállított. Kétszer majd’ negyven perc a cucc. Az első lágyabb, a második viszont hatalmas, rettentő gonosz basszusokkal, amiért a dubstepet imádom. Have fun!
Az alábbi bejegyzésben írtam, hogy ha találok valami jó, ingyenesen letölthető zenét, szólok. Nos, szólok. Professor Kliq a legegyszerűbben úgy jellemezhető, hogy marhajó. Big beates, breakbeates, hip hopos, néhol drámenbézes, gyakran gitár aláfestéssel. Valami olyasmi, amit a Szenesben tudnék a leginkább elképzelni valamelyik szerda este. Vagy egy Guy Ritchie film alatt, ahol a főszereplők épp a kocsiban ülnek és gyorsítva mutatják, ahogy A pontból B pontba jutnak, majd ott valami csúnya dolgot csinálnak. A kedvenc albumom a egyértelműen a Guns Blazin, de a többi zenéje is hangulatos, érdemes bepróbálni.
A Broken Haze egy elképesztően magába rántó ez a zene. Sötét, néha industrialos dobokkal, szanaszét tördelt dallamokkal, ezermillió apró zajjal és prüntyögéssel. Minderre néha hegedű, néha rap betét, néha kis gitár és robothangok. Bámulatos, hogy ahányszor meghallgatom, ahányszor feljebb csavarom a hangerőt, annyiszor fedezek fel valami új hangot, új dallamot.
Broken Haze live
Az élő felvételtől pedig futkos a hideg a hátamon. Itthon hallgatva is hihetetlen hangulatos ez a zene, de élőben ezerszer jobb lehet. Tavaly áprilisban jött ki a Raid System c. albumuk, melynek a teaserét is csekkoljátok, mert szépen összefoglalja, ahogy ötvözik a spooky ambientes hangzást a már-már breakcore-ra hajazó samplertémákkal és a különböző instrumentális hangszerekkel. Jelentem, le van esve az állam.
A Bring Me the Horizon egy hörgős-visítós, epilepsziás rohamot kapó dobolós, egész gonosz, fejrázós banda. Olyanokat illik rá mondani, hogy deathcore meg metalcore. Itt az első videó, ami a kezem ügyébe akadt, csak hogy lássátok, hogy tényleg gonszak. Mint olyan, hajlamosak vagyunk abba a sztereotípiába esni, hogy a metálfejek nem szeressék az elektronikusos zenét (pedig számos metalcore banda él egész sok samplerrel, meg hasonlókkal, de ebbe most ne menjünk bele). Így aztán mindig öröm, amikor ezt a sztereotípiát meghazudtoló remixalbumok látnak napvilágot. Pláne, mivel ennek hála megszületett az alábbi gyöngyszem. A metál és dubstep lelketlen gyerekeke ez a szám, olyan ortó wobblerekkel, amiktől belső vérzést kaptok.
Az 