“Evolúciós pezsgőtabletta lett a mai zene kultúrából, olyan, mint az algák, a H1N1, a kékfoltos zebrasügér meg az afrodiziákum stacken huszonnégyórázó kezdő swinger: rengeteget kúr és legalább annyira gyorsan mutálódik.” – ezzel a mondattal kezdte Damage a könyvének tizenhatodik fejezetét. Zeneileg minden mindennek a mindene, és már csak hétféle taggel tudjuk behatárolni, mit hallgatunk tulajdonképpen, mert kanos tizenévesek módjára dörgölik a producerek egymásnak a stílusjegyeket. Viszont a másik oldalról nézve, ha nem tudok kielégítően felelni a “milyen zenét játszol” kérdésre, akkor az rögtön a “nemismerem, nemszeretem” kategóriába kerül… és ezzel együtt én is. A heresimogató meg, mint kiderült, nem jó válasz.

Ha számonként definiálnom kellene, hogy pontosan mit hallunk, mert egy szadista szubkultúrakutató akkumulátort kötött a kiskutyámra, inkább azt kérném, engem lőjjön le. Állítólag house, de abban nem ilyen a basszus. Négynegyed, de mit keres rajta egy amen break és amúgy meg miért tűnik dubnak? Egyáltalán ez négynegyed?! Akkor ütemes huppogás helyett miért hangzik úgy, mintha valaki leejtett volna a tizedikről egy zsák medicinlabdát? Hm, ez most hip-hop. Hú, már acid! Igen, ezt most csinálták, tudom, néha olyan, mintha húsz évvel ezelőtti lenne. 1992 már húsz éve volt. Azt mondod bass music?!

Mostanában a trendek a középtartomány felé húznak. A dubstep pattanásos unokaöccse, a brostep az új metál, ahol a szubokat elküldték pihenni, hogy vinnyogó wobblereket tegyenek a helyükre, amik laptop speakerekből kibújva metszik le a fejeket. Ez a mix viszont onnan jön, ahol a basszusok nyaralnak. Nyaralnak és kúrnak vidáman, hogy pontos legyek, egy furcsa, belterjes aurát építve szinusz hullámokból maguk köré, ahol mindenben van valami közös, de mégsem. Úgyhogy továbbra sem tudom, minek kell ezt nevezni. 125 bpm-en szeretlek titeket. boci – a mono8 egyetlen női tagja – szerint ez a fajta basszus-zene heresimogató. Ám legyen.